The school year’s opening ceremony was held in the huge gymnasium. The highly polished wooden floor practically hurt the eyes of the early-rising students after the short but nevertheless slowly passing break. Summer too was only a created concept in the atomic bunker and meant no change to the permanent temperature of 23 degrees.
An eleven year old boy sat straight and proud in the row of his fellow classmates. He was a striking sight with his wide, blue eyes and light blond hair. He had grown taller than his contemporaries, which bothered him for the moment, but it wouldn’t take long until he would experience its advantages.
Among the many bored faces, Attila’s eyes seemed to show more interest. He craned his neck and wrung his hands; the other forms would soon start to march in, and that meant the start of the ceremony which in turn marked the beginning of the school year. He stood proudly among his classmates under the red, white and green flag. This was one of the few events during the year when they could see the other forms for a longer period.
A few minutes later the Serbian children began to file in, led by the flag-bearer, who was the most outstanding student of the previous year. At least ten teachers stood among the students from each nation so that they would be able to keep in check the remaining progeny of their homeland, to whom they proudly presented the national curriculum.
Attila’s gaze searched for a girl. He had been a fan of the Serbian Milica since first grade but he had never spoken to her. The teachers did not approve of contact between nations, not since the atomic war in 2038.
Few people had survived in the civilised world. Four atomic bunkers had been established in Europe, which operated as true underground continents. The remaining politicians had decided that the preservation of their national identity was of paramount importance, and the only way this could be achieved was through the separate teaching of each nation and by providing separated living space. Preserving the national treasure became an important objective, and so education centred mainly around national history, the linguistic treasure and culture. Foreign languages were not taught; it contradicted the fundamental principle of national treasure preservation.
This was nothing special to Attila and his classmates. They had been born within the walls of the atomic bunker; they had never seen sunlight. They lived their lives in artificial light and in a totally artificial world. Despite this, since the age of seven the boy had been totally obsessed with Milica, her open, brown countenance and her soft, even features. Her wavy hair dropped lightly to her shoulders, and she wore the red, blue and white flag on her arm with pride. She was different from the other girls. She always smiled placidly at the tall Attila when their gazes met.
To the boy’s great pleasure, they always stood next to the Serbs at both the opening and closing of the school year. At times like this, Milica was practically within his reach. He had spent all summer thinking about the fact that he should somehow talk to her. He wanted to pluck up courage, because it was his final year after all. He would be continuing his studies in a special Hungarian school the following year, and perhaps he would never see the reserved Milica again. He had only discovered her name two years earlier, when another Serbian girl had called the beauty by her name.
When Milica arrived, Attila heaved a huge sigh and tore his gaze from the girl, who had chosen to wear her hair in a long pigtail that day. He glanced back at her for a moment, and then again towards the glaringly bright hall. The Hungarian flag rippled softly before him. Meanwhile, the Poles had filed in and taken their places next to the Serbs, standing proud under their red and white flag. The ceremony could now begin.
The boy’s heart was beating in his throat, and he felt that the tie which his mother had knotted for him that morning was too tight. He glanced back at the girl, who smiled at him faintly. They remained like that for what seemed like hours, staring into each other’s eyes. The girl broke the silence:
– Kako se zoveš?
Attila looked around, confused, despite knowing that the unintelligible question had been put to him. He looked back at Milica, slowly shook his head and shrugged his shoulders inconspicuously. The girl sighed, and she too started shaking her head. She remained silent for minutes, then pointed to herself.
– Zovem se Milica – she said. – A ti?
A big smile appeared on Attila’s face. He understood the word Milica, which gave him a huge feeling of relief.
– Attila – he replied.
– Attila – the girl repeated, flicking an escaped strand of hair from her face, and then she too broke into a smile.
And then the tones of the Austrian national anthem roared up, to which the children next to the Hungarians immediately fell quiet and stood up straight. Everyone had to stay quiet during the national anthems of the other countries; that was the rule. The compulsory show of respect was a requirement, even if contact was hardly possible.
Milica lifted her forefinger to her lips and looked to the front. Attila would have followed her example but he was poked in the ribs by Ákos, who was standing next to him:
– Are you talking to the Serbian girl? – he asked in a whisper, to which Attila shrugged his shoulders. – I wouldn’t have thought you’d be one for meeting girls!
– I’m not – said Attila a little too loudly, for which he received a contemptuous look from the closest teacher.
The boy blushed in shame and looked straight ahead again. The long opening ceremony began in German, of which he also didn’t understand a single word. It was only out of respect that they had to listen to the unintelligible speeches of the other nations. Of course, it was up to the teachers to work full time to keep their students quiet; it was impossible to stop them whispering. The students were bored during their own opening speeches, let alone those of the other nations.
Attila turned to Milica again, who granted him her attention within moments. The boy plucked up the courage to say something himself:
– Boring – he said, lifting his hand up to his mouth as if he was yawning, to which Milica stifled a laugh and nodded wildly.
A plump girl with a few pimples and not so soft features stood next to Milica and now poked her companion’s side.
– Dobar momak – giggled the girl, who was called Dragoslava. – Šteta što nije Srbin!
– Ne tako glasno! – Milica whispered to her with a frown, then looked back to Attila.
The boy felt embarrassed for not understanding anything of the girls’ conversation. Despite this, he wanted to maintain the conversation with Milica.
– You’re pretty – he whispered to the girl, who shook her head, smiling.
Attila scratched the top of his head. He pointed to Milica, smiled broadly, and showed her a thumbs up as a show of approval, to which the girl looked to the ground, blushing. This was when Miss Faragó came over and stood next to Attila. She frowned, and gesticulating wildly but still whispering, she told the boy:
– You stop that this instance, boy! It’s not enough that you’re disrespecting the Austrians, but you’re talking to a Serbian girl too? I’ll end up dragging you before the head teacher! Understand?
– I understand – said Attila, and when Miss Faragó had gone, he looked back at Milica sadly and shook his head. The girl didn’t do anything in reply.
The Hungarian national anthem began to play and Attila’s nation stood to attention, the flag spreading out proudly before them. The head teacher soon stepped onto the pulpit and began his opening speech. Árpád Sánta was well past middle age, close to his seventies. His bald head shone blindingly in the light of the neon lamps. He cleared his throat loudly, then looked at the young students with an endearing smile.
– My dear Hungarian countrymen! Here we are at the beginning of a new school year at which we can be proud that we, remaining Hungarians, continue to cultivate our national treasure. The Eastern-European atomic bunker boasts over fifty thousand Hungarians. We are the last remaining members of our nation, and so it is most important that our students attain excellent results year by year. Be proud of the Holy Crown and pass on your national treasure to your children. It is essential that you become the fathers and mothers of proud Hungarian families because this is the key to the survival of our nation. Continue this year to cultivate the Hungarian language, root out the foreign words, and learn much about our history! Let me set you off on your journey with a line from Ferenc Kölcsey’s immortal poem:
“Four little words I send you, engrave them on your heart and leave them / as a legacy to your sons: FATHERLAND BEFORE ALL ELSE!”[1]
As soon as Mr. Sánta had stepped off the podium, Attila immediately relaxed and again turned longing towards Milica. The girl stood up straight when she heard the first notes of her national anthem. The boy looked at her smooth, perfect features, which had become more womanly and beautiful with each passing year. He wanted to talk to her in a common language, he wanted to get to know her soul, which he imagined to be as beautiful as her bright, shiny hair.
There was just a single, long break during the day, when the students could go out into the artificially created park, which was dotted with a few plastic plants to give a semblance of nature.
This half an hour was the only possible point of contact for the national classes. But of course the recess had not been designed for this purpose. Teachers may have supported international solidarity in theory, but they looked with disapproval on those students who tried to make friends with “foreign” children.
And there was no great demand for it either. Everyone was proud of their own nation and bore their own flag on their arm. For years he had learned that he was the best out of all of them. In addition to which the language barrier was a huge problem.
But Attila didn’t give up. Since the short conversation that morning, he had been incapable of getting Milica out of his mind. No matter how much he liked the first day of school, he couldn’t concentrate during the new lessons. All he saw before him was the girl’s velvety brown hair, and he could hardly wait for the break.
His eyes darted around in search of Milica, and he ignored his classmates completely. He didn’t have to wait long because she soon appeared in the company of a small group of other girls. Most of the students were laughing loudly, while Milica only smiled demurely.
Leaving his classmates and the rules behind, Attila started walking towards the Serbian girl. His movements were accompanied by many gazes. A group of Polish boys began whispering as he passed them, a look of strange shock on their faces, their eyes opened wide.
– Co on robi? – asked a blond boy called Mieczysław in an unintelligible language.
– On totalnie stracił rozum! – replied another, and began to laugh mockingly.
Attila did his best to ignore the foreign talk and giggling. The others around Milica fell immediately quiet. The silence became suddenly acute. The young boy’s heart was thumping in his throat as he smiled at the girl, who, if possible, seemed even more beautiful than she had that morning.
Milica carefully swept a lock of hair behind her ear.
– Atila – she said, and pointed to the boy. Her accent was far from perfect, but the boy was glad she had remembered his name.
– Milica – he replied. – How are you?
The girl shrugged her shoulders and shook her head. Attila frowned, but then broke into a smile. He drew a question mark in the air with his finger and then pointed to Milica, to which the girl gave him a thumbs up. They broke into laughter in unison.
– Ne bi trebala to da radiš – said Dragoslava loudly, gesticulating wildly. – Znaš dobro da to nastavnik ne voli!
– Radim šta hoću! – Milica replied with emphasis, casting a scornful glance at her classmate and motioning her to be quiet.
A group of girls with blue, yellow and red armbands passed by the strange couple, laughing loudly and pointing their fingers at Attila, who only looked at them for a moment before turning back to Milica. The girl shrugged her shoulders and shook her head.
Attila had no more time to “talk”, because suddenly a strong hand gripped his arm. He felt a sharp pain and blushed deeply when he saw Miss Faragó.
– And what are you doing here, sonny? – the woman asked in a sharp voice. – I think it’s best if you discussed this with Mr. Sánta!
The Serbian girls continued their conversation quietly; only Milica followed Attila with her gaze as he crossed the school yard. The Austrian boys at the other end of the yard began to laugh:
– Dummkopf! – one of them shouted, to which he received his own stern glance from Miss Dietricha.
Miss Faragó dragged Attila across the yard under the full gaze of all the other children, straight into the simple, grey building of the school. It had no windows, as of course all light was artificial. Once inside, she led him along a long corridor, the brightness of which hurt the boy’s eyes.
She led him to a door that was decorated with a Hungarian flag; this was the study of Head Teacher Sánta. She opened the door into a windowless, neon-lit room, where Miss Faragó finally let go of Attila’s arm.
– There’s a problem with the young man – the teacher declared. – He keeps gallivanting with a Serbian girl.
Mr. Sánta cleared his throat loudly and then spun around in his huge leather armchair.
– Take a seat, young man – he said, to which the boy sat down, his legs shaking, on the smaller chair on the other side of the table. Miss Faragó stood in the corner, her arms crossed. – Tell me about the matter.
Attila wrung his hands and then lifted his huge, blue eyes to meet the Head Teacher’s gaze. There were no ornaments on the table, only a boring mass of files. He took a deep breath and began to speak:
– Nothing happened! I just wanted to make friends with a Serbian girl. That’s not prohibited.
Mr. Sánta stroked his short beard, then looked askew at the boy from behind his glasses.
– No, it is not prohibited.
– Then I don’t understand – said Attila.
– It is not prohibited – Mr. Sánta stood up from behind the table. – However, it is also not recommended. Why would you want to make friends with a Serbian girl anyway, my boy? You don’t even speak the same language, you don’t know anything about her culture, and so you would never understand her thoughts.
Miss Faragó nodded heavily in the corner. Attila opened his mouth to speak once again:
– I’d like to understand her thoughts. And I think I could too. I’d be glad to learn something about their history as well, it must be interesting!
Mr. Sánta glanced at Attila again, only this time much more sternly. The wrinkles around his eyes became suddenly deeper.
– Isn’t Hungarian history, the history of the one true fatherland, interesting enough for you?
Attila looked down at his hands again; he was afraid of being punished. Nevertheless, he was confused.
– Just because I’m interested in others too doesn’t mean I’m not interested in the history of the Hungarians. But I think I’d know more about the world if I could also get to know the history of others.
Mr. Sánta and Miss Faragó let out a loud sigh, and then began to shake their heads in unison, like puppets.
– You must understand that special times require special methods. We are the last surviving representatives of our nation; we cannot allow intermingling to sweep us off the stage of history. And for this reason I’m afraid I’m going to have to punish you.
Attila let out a quiet groan; he had guessed this would happen eventually. Mr. Sánta slumped back into his leather chair and looked the boy in the eye.
– Write an essay at home about why it is better to be Hungarian than any other nationality! In addition, this week you shall not be allowed to go out during recess; you will spend that half an hour reading the national anthem out loud in the classroom, understand?
The boy began to nod resignedly, while at the same time Milica’s smooth features appeared before him once again. They were much prettier than those of the Hungarian girls in his class. It made his stomach start to feel strangely queasy. He was already standing in the doorway when he suddenly turned back to face Mr. Sánta.
– And if it isn’t better? – he asked, to which the old man looked up at him again.
– If what isn’t better?
– To be Hungarian than any other nationality?
Mr. Sánta clenched his fists and snapped at the boy loudly:
– Don’t you dare ask questions like that! Isn’t that what you’ve been taught here at school all these years?
Attila nodded once again. He had no choice; he recognised the futile nature of the discussion. Mr. Sánta had one last piece of advice for the boy:
– But don’t forget that you must respect the other nations as well.
The young boy didn’t reply. He went out of the office into the neon bright corridor where he was not followed by Miss Faragó. He sat down on the floor in the shadow of his metal locker. The others hadn’t come back from recess yet, somewhere he wouldn’t be going with them for the following week. He rubbed his forehead and, closing his eyes, tried to conjure up the silky brownness of Milica’s hair.
Minutes later, the corridor was filled with sound as the children of the various nations flowed inside, all sticking to only their own clique. Everyone was hurrying to their own classroom, above which their own national coat of arms was displayed proudly.
Milica glanced sadly at the boy sitting on the ground, and then went into the Serbian classroom.
Attila should have done the same but instead he sat there racking his brains. All he could think about was what made it better to be Hungarian than any other nationality.
He came to the conclusion that the answer was: nothing.
Hungarian Version
Hatalmas méretű tornateremben tartották a tanévnyitót. A fényesre csiszolt fapadló szinte bántotta a korán kelő nebulók szemét a rövid, mégis vontatott szünidő után. Az atombunkerben a nyár is csak kreált fogalom volt, az állandó 23 fokos hőmérséklet mellett semmilyen változást nem jelentett.
Egy tizennégy éves fiú büszkén húzta ki magát a sorban osztálytársai között. Feltűnő jelenség volt tágra nyílt kék szemével és világosszőke hajával. Magasabbra nőtt kortársainál, ami még zavarta, de nem sok kellett hozzá, hogy megtapasztalja előnyeit is.
A sok unott arc mellett Attila szeme érdeklődő volt. Nyakát nyújtogatta, kezét tördelte, hiszen nemsokára megkezdődött a többi osztály bevonulása, azzal a tanévnyitó ünnepség is. Büszkén állt osztálytársai körében a piros-fehér-zöld zászló alatt. Az év során ez volt az egyik olyan esemény, ahol hosszú időn keresztül láthatták a többi osztályt is.
Perceken belül bevonultak a szerb gyerekek. Elől a zászlóvivővel, aki az előző év legkiemelkedőbb tanulója volt. Nemzetenként legalább tíz tanár tartózkodott a fiatalok között, hogy képesek legyenek kordában tartani a haza megmaradt utódjait, akiknek büszkén adták át a nemzeti tananyagot.
Attila egy lányt keresett vizslató tekintetével. Első osztályos kora óta rajongója volt a szerb Milicának, akivel még sohasem beszélgetett. Nem nézték jó szemmel a tanárok a nemzetek érintkezését, így volt ez a 2038-as nagy atomháború óta.
Kevés ember maradt életben a civilizált világban. Európában négy atombunker létesült, amelyek igazi földalatti világrészekként működtek. A megmaradt vezetők úgy döntöttek, hogy a nemzeti identitás megőrzése rendkívül fontos, ennek pedig egyetlen esélye a nációk külön tanítása és a szeparált élettér biztosítása. A nemzeti kincs megőrzése fontos céllá vált, így az oktatás főleg a nemzeti történelem, a nyelvi kincs és a kultúra körül forgott. Idegen nyelveket nem tanítottak, ez ellent mondott a nemzeti kincs megőrzési alapelvnek.
Attilának és kortársainak ez már nem volt különös. Ők az atombunker falai között születtek, sohasem látták meg a napvilágot. Mesterséges fényben, teljesen művi világban élték le életüket. Ennek ellenére a fiú hétéves kora óta teljes megszállottja volt Milicának, aki nyílt barna tekintettel és lágy, szabályos arcvonásokkal büszkélkedhetett. Hullámos haja könnyedén omlott vállára, karján büszkén viselte a piros-kék-fehér zászlót. Más volt, mint a többi lány. Mindig szelíden mosolygott a magas Attilára, amikor összetalálkozott tekintetük.
A fiú legnagyobb örömére mindig a szerbek mellett álltak a tanévnyitón és a tanévzárón egyaránt. Milicia ekkor szinte karnyújtásnyira volt tőle. Egész nyáron gondolkodott azon, hogy meg kellene szólítania. Össze akarta szedni a bátorságát, hiszen már utolsó éves volt. A következő tanévben speciális magyar iskolában folytatja majd tanulmányait, így talán sohasem láthatja viszont a visszafogott Milicát. A nevét is csak két éve tudta meg, amikor egy másik szerb lány szólította meg a szépséget.
Amint megérkezett Milica Attila hatalmasat sóhajtott, elkapta a tekintetét a lányról, aki aznapra hosszú varkocsba fonta hosszú haját. Egy szemvillanásra újra felé pillantott, majd előre a fényes terembe. A magyar zászló könnyeden hullámzott előtte. Időközben bevonultak a lengyelek a szerbek mellé, akik fehér-piros zászlójuk alatt büszkén foglaltak helyet. Az ünnepség hamarosan kezdetét vehette.
A fiú szíve a torkában dobogott, úgy érezte túl szoros a nyakkendő, amit reggel anyukája kötött meg. Visszanézett a lányra, aki halványan mosolygott rá. Hosszasan időztek el így, egymás szemébe nézve. A lány törte meg a csendet:
– Kako se zoveš?
Attila körbenézett, hiába tudta, hogy neki címezték a számára érthetetlen kérdést. Visszanézett Milicára, majd lassan megrázta a fejét, és kis mozdulatokkal széttárta a karját. A lány felsóhajtott, majd ő is csóválni kezdte a kobakját. Percekig nem szólalt meg újra, de utána magára mutatott.
– Zovem se Milica – mondta. – A ti?
A fiú arcán mosoly terült szét. Értette a Milica szót, amitől hatalmas megkönnyebbülést érzett.
– Attila – válaszolta.
– Attila – ismételte a lány, majd kisimított egy kibújt tincset az arcából, és ő is elmosolyodott.
Ekkor felcsendült az osztrák himnusz, amire a magyarok mellett álló fiatalok azonnal elhallgattak és kihúzták magukat. Csendben kellett lenni a többi nemzet himnusza alatt is, ez volt a szabály. A kötelező tiszteletadás elmaradhatatlan volt, akkor is, hogyha az érintkezés alig volt lehetséges.
Milica felemelte mutatóujját a szájához, majd előre nézett, Attila követte volna a példáját, de akkor oldalba lökte a mellette álló Ákos:
– Beszélgetsz a szerb csajjal? – kérdezte suttogva, mire Attila felhúzta a vállát. – Belőled nem néztem volna ki, hogy csajozol!
– Nem csajozok – mondta Attila a kelleténél hangosabban, mire kapott egy megvető pillantást a legközelebbi tanáruktól.
A fiú elpirult szégyenében, majd újra előre nézett. Megkezdődött a hosszú, német nyelvű tanévnyitó, amiből szintén nem értett semmit. Csak a tisztelet miatt kellett meghallgatni a többi nemzet érthetetlen mondandóját. Persze ilyenkor a tanároknak nagy erőkkel kellett csendre inteniük saját nemzetük tagjait, a sugdolódzás elkerülhetetlen volt. A diákok saját tanévnyitó beszédük alatt is unták magukat, nemhogy a másén.
Attila újra Milica felé fordult, aki pillanatok lefolyása alatt kitüntette figyelmével. A fiú összeszedte a bátorságát, hogy most ő mondjon valamit a lánynak:
– Unalmas – szája elé emelte a kezét, mintha ásítana, erre Milicia fojtottan felnevetett, hevesen bólogatva mellé.
Milica mellett egy kevésbé szabályos, kicsit pattanásos arcú, kövérke lány álldogált, aki óvatosan oldalba bökte a társát.
– Dobar momak – szélesen vigyorgott a Dragoslava nevű lány. – Šteta što nije Srbin!
– Ne tako glasno! – suttogta neki Milica összehúzott szemöldökkel, majd újra Attilára nézett.
A fiatal fiú zavarban érezte magát, hogy semmit sem ért a két lány beszélgetéséből. Ennek ellenére fenn akarta tartani a kapcsolatot Milicával.
– Szép vagy – súgta oda a lánynak, mire az mosolyogva megrázta a fejét.
Attila megvakarta az üstökét. Milicára mutatott, szélesen elvigyorodott, és felmutatta hüvelykujját tetszése jelenként, mire a lány elpirulva sütötte le a szemét. Ekkor lépett oda Emese néni Attila mellé. Összehúzta szemét, majd erősen gesztikulálva, mégis suttogva szólt a fiúnak:
– Nagyon gyorsan hagyd ezt abba, kisfiam! Nem elég, hogy nem tiszteled meg az osztrákokat, még ismerkedsz is a szerb lánnyal? Ne akard, hogy a vezető tanár elé vigyelek! Értetted?
– Értettem – mondta Attila, majd amikor Emese néni elment, szomorúan visszanézett Milicára, és megcsóválta a fejét. A lány nem válaszolt vissza semmit.
Felcsendült a magyar himnusz. Attila nemzete kemény vigyázzba vágta magát, a zászló büszkén terpeszkedett a sor elején. Hamarosan a vezető tanár lépett a pulpitusra megkezdve évnyitó beszédét. Sánta Árpád idős férfi volt, már a hetvenhez közelített. Kopasz feje vakítóan csillogott a neonlámpák fényében. Erősen megköszörülte a torkát, majd a fiatalokra nézett nyájas mosollyal:
– Kedves magyar honfitársaim! Elérkezett egy újabb tanév, amikor büszkék lehetünk arra, hogy mi, megmaradt magyarok ápoljuk a nemzeti kincsünket. A kelet-európai atombunker több mint ötvenezer magyarral büszkélkedhet. Mi vagyunk nemzetünk utolsó megmaradt tagjai, ezért a legfontosabb, hogy iskolánk magyar tanulói szép eredményeket érjenek el évről évre. Legyetek büszkék a Szent Koronára, adjátok tovább nemzeti kincseteket gyermekeiteknek. Mindennél fontosabb, hogy büszke magyar családapák és családanyák legyenek belőletek, hiszen ez a záloga nemzetünk fennmaradásának! Ápoljátok az idei tanévben is a magyar nyelvet, gyomláljátok ki az idegen szavakat, tanuljatok sokat a történelmünkről! Egy Kölcsey Ferenc idézettel engednélek útjára titeket:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak /Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”[2]
Amint Sánta úr lelépett a szószékről, Attila azonnal megkönnyebbült, újra sóvárogva Milica felé fordult. A lány kihúzta magát nemzeti himnusza felcsendülésére. A fiú elnézte sima, hibátlan vonásait, melyek évről évre nőiesebbek és szebbek lettek. Beszélgetni akart vele közös nyelven, meg akarta ismerni Milica lelkét, amit legalább olyan gyönyörűnek gondolt, mint a fényesen csillogó haját.
Naponta egyetlen nagyszünet volt, amikor az ifjúság szabadon kimehetett a mesterségesen kialakított parkba, ahol a régi idők kedvéért pár műanyag növény hevert, a természet látszatát keltve.
A nemzeti osztályok egyetlen lehetséges találkozási pontja ez a fél óra volt. Ezt a szünetet sem ennek érdekében hozták létre. A tanárok ugyan névlegesen támogatták a nemzetközi összetartást, de ferde szemmel néztek azokra a tanulókra, akik barátkozni próbáltak az „idegen” gyerekekkel.
Nem is igazán volt rá nagy az igény. Mindenki saját nációjára volt büszke, saját zászlóját hordta a karján. Éveken keresztül azt tanulta, hogy ő a legjobb mind között. Emellett a nyelvi akadályok igazán nagy problémát jelentettek.
Attila azonban nem adta fel. A reggeli beszélgetés óta képtelen volt kiverni Milicát a fejéből. Hiába szerette az iskola első napját, alig tudott figyelni az új tanórákon. Csak a lány bársonyos barna haját látta maga előtt, és alig várta a szünetet.
Szemével kutatni kezdett Milica után, osztálytársait teljesen figyelmen kívül hagyta. Nem kellett sokat várnia, hiszen az hamarosan megjelent egy csokor lány társaságában. A fiatalok java hangosan vihogott, amíg Milica csak visszafogottan mosolygott.
Attila osztálytársait és a szabályokat hátrahagyva lépkedett a csapat szerb lány irányába. Sok tekintet a fiú felé szegeződött. Egy csoport lengyel fiú összesúgott a háta mögött, arcukon furcsa döbbenet terült szét, szemük hatalmasra kerekedett.
– Co on robi? – kérdezte érthetetlen nyelven egy szőke hajú, Mieczysław nevű fiú.
– On totalnie stracił rozum! – válaszolta egy másik, majd gúnyosan felnevetett.
Attila igyekezett figyelmen kívül hagyni az idegen beszédet és a viháncolást. Pillanatokon belül elhallgattak a többiek Milica körül. Hirtelen lett átható a csend. A fiatal fiú szíve a torkában dübörgött, rámosolygott a lányra, aki, ha lehet, még szebb volt, mint reggel.
Milica óvatosan a füle mögé sodorta a haját.
– Atila – mondta, majd a fiúra mutatott. Kiejtése egyáltalán nem volt tökéletes, de a fiú boldog volt, hogy megjegyezte a nevét.
– Milica – mondta viszont. – Hogy vagy?
A lány széttárta a karját, majd megrázta a fejét. Attila lebiggyesztette a száját, de elmosolyodott. Rajzolt egy kérdőjelet a levegőbe, és Milicára mutatott, mire a lány felmutatta a hüvelykujját. Egyszerre nevették el magukat.
– Ne bi trebala to da radiš – mondta Dragoslava hangosan, vadul gesztikulálva. – Znaš dobro da to nastavnik ne voli!
– Radim šta hoću! – válaszolta Milica erős hangsúllyal, megvetően pillantott osztálytársára, majd leintette.
Egy csapat kék-sárga-piros karszalagos lány is elhaladt a furcsa páros mellett, hangosan nevettek és ujjukkal mutogattak Attilára, aki csak egyetlen pillantásra méltatta őket, majd visszanézett Milicára. A lány felhúzta a vállát, megcsóválta a fejét.
Attilának ideje sem maradt tovább „beszélgetnie”, mert hirtelen erős kéz ragadta meg a felső karját. Élesen hasított belé a fájdalom, és erősen elpirult, amikor megpillantotta Emese nénit.
– Te meg mit csinálsz itt, kisfiam? – kérdezte éles hangon a nő. – Azt hiszem a legjobb lesz, hogyha ezt Sánta úrral beszéled meg!
A szerb lányok szemlesütve folytatták a beszélgetésüket, csak Milica nézett Attila után az iskolaudvaron. Az osztrák fiúk hangosan felnevettek az udvar másik oldaláról:
– Dummkopf! – ordította oda az egyik, mire meg is kapta a maga büntető pillantását Dietricha asszonytól. Attilát mindenki szeme láttára hurcolta végig az udvaron Emese néni, egyenesen be az iskola egyszerű, szürke épületébe. Ablakok nem voltak rajta, hiszen csak mesterséges fény létezett. Odabent végigvezette a hosszú folyosón, amelynek csillogása bántotta a fiú szemét. Egy magyar zászlóval díszített iroda felé vezette, amely Sánta Árpád vezető tanár úr székhelye volt. Benyitott az ablaktalan, neonlámpás helyiségbe, ahol Emese néni végre elengedte Attila karját. – Probléma van a fiatalúrral – jelentette ki a tanárnő. – Folyamatosan egy szerb lánykával hetyeg. Sánta úr hangosan megköszörülte a torkát, majd megpördült a hatalmas bőrfotelben. – Foglalj helyet, fiam! – mondta, mire Attila remegő térddel ült le a kisebb székre az asztal másik oldalán. Emese néni a sarokban állt karba font kézzel. – Mesélj nekem erről az ügyről! Attila a kezét tördelte, majd hatalmas kék szemét az igazgatóra emelte. Az asztalon sem volt semmi dísz, csak irathalmok unalmas sokasága. Nagy levegőt vett, majd beszélni kezdett:– Nem történt semmi! Csak össze akartam barátkozni egy szerb lánnyal. Az nem tilos. Sánta úr végigsimított rövid kecskeszakállán, majd a szemüvege mögül sandán a fiúra nézett.– Nem, nem tilos. – Akkor nem értem – mondta Attila.– Nem tilos – emelkedett fel Sánta úr az asztal mögül. – Ugyanakkor nem javasolt. Minek is barátkoznál te egy szerb lánnyal, fiam? Nem is beszéltek egy nyelvet, nem ismered a kultúráját sem, így sosem értenéd meg a gondolatait. Emese néni hatalmasakat bólogatott a sarokban. Attila újra szóra nyitotta a száját:– Én szeretném megérteni a gondolatait. Szerintem meg is tudnám! Szívesen tanulnék az ő történelmükről is. Biztos érdekes lehet! Sánta úr újra visszapillantott Attilára, immár sokkal élesebben. Szeme körül a barázdák hirtelen elmélyültek. – Nem elég érdekes neked a magyar történelem, az egy igaz haza története? Attila újra a kezére nézett, félt a büntetéstől. Ennek ellenére összezavarodott. – Attól, hogy mások is érdekelnek, az nem jelenti azt, hogy nem érdekel a magyarok története. De szerintem többet tudnék a világról, ha megismerhetném másokét is. Sánta úr és Emese néni hangosan felsóhajtott, majd egyszerre megcsóválták a fejüket, mint a bábok.– Meg kell értened, hogy különleges idők különleges módszereket kívánnak meg. Mi vagyunk nemzetünk utolsó képviselői, nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy a keveredés lesöpörjön minket a történelem színpadáról. Éppen emiatt muszáj lesz, hogy megbüntesselek. Attila halkan felnyögött, sejtette, hogy ez lesz. Sánta úr visszahanyatlott a bőrülésbe, majd a fiú szemébe nézett:– Otthon írj egy fogalmazást arról, hogy miért is jobb magyarnak lenni, mint másmilyen nemzetiségűnek! Emellett ezen a héten már nem mehetsz ki szünetre, a himnuszt kell szavalnod abban a fél órában hangosan a teremben, érthető? A fiú lemondóan bólogatni kezdett, emellett újra felderengtek előtte Milica szabályos vonásai. Sokkal szebbek voltak, mint a magyar osztálytársnőié. Ettől furcsán kavarogni kezdett a gyomra. Már az ajtóban állt, amikor hirtelen visszanézett Sánta úrra. – És ha nem jobb? – kérdezte, mire az idős férfi visszanézett. – Mi nem jobb? – Magyarnak lenni, mint más nemzetiségűnek? Sánta úr ökölbe szorította kezét, majd hangosan a fiúra ripakodott:– Ilyet kérdezni se merj! Hát nem erről tanultál több éven keresztül? Attila újra bólintott. Nem tehetett mást, érezte a vita parttalan természetét. Sánta úr még egyetlen mondatott vetett oda a fiúnak:– Azonban el ne felejtsd, hogy tisztelni kell a többi nemzetet is! A fiatal fiú erre nem válaszolt. Kifordult a neonoktól fényes folyosóra, ahová már nem követte Emese néni sem. Leült a földre a fém szekrényének árnyékába. A többiek még nem érkeztek vissza a szünetről, ahová egy hétig nem mehetett velük. Megdörzsölte homlokát, és szemét behunyva igyekezett visszagondolni Milica hajának selymes barnaságára. Perceken belül hangzavar töltötte el a folyosót, beáramlottak a különböző nemzetiségű gyerekek csakis a saját klikkjeikhez csapódva. Mindenki a tanterme felé igyekezett, ahol saját nemzeti címere díszelgett büszkén. Milica szomorú pillantást vetett a földön ülő fiúra, majd bement a szerb osztályterembe. Attilának is ezt kellett volna tennie, ehelyett ő a fejét törte. Csak azon gondolkodott, hogy mivel is jobb magyarnak lenni, mint más nemzetiségűnek. Arra jutott, hogy semmivel.
Picture on top: “The Bath in Fonyòd” by Karoly Telepy
[1] Ferenc Kölcsey (1790-1838): Emléklapra (“For a Testimonial”)
[2] Kölcsey Ferenc (1790-1838): Emléklapra
Mediterranya 
